Canossa 37

Éppen belefognék az olvasásba, amikor a bal alkaromon éktelenkedő, mutatóujjam felső ujjpercének vastagságával megegyező bemélyedést észreveszem. Jobb mutatóujjammal – utóbb bizonyos vagyok abban, aligha ösztönösen – az óramutató járásával megegyező irányban, körkörösen simogatni kezdem. Idővel újra lehunyom szemem és a végtag felületét felidézem eredeti állapotában.

Közben szavak érkeznek és fohásszá rendeződnek: Drága Gondviselő Úristen! Add, hogy a lehető legrövidebb időn belül teljesen meggyógyuljak, és egészségi, egzisztenciális, alkotóművészeti és magánéleti szempontból egyaránt teljes értékű, eredményes, sikeres és boldog életet éljek! Ámen! Istentől áthatott gondolataim teremtő erejéről már a másnapi viziten megbizonyosodhattam.

Professzor úr ismét ágyam szélére ülve vizsgált, előbb fonendoszkóppal, majd végigtapogatva nyirokcsomóimat hogylétem felől kérdezett. Kedvező válaszom hallatán megkönnyebbülten mosolyogva épp felegyenesedni készült, amikor bal alkaromra tévedt tekintete. Kollégáira nézett, és tőle szokatlan döbbenettel arcán megkérdezte: – Hová lett innen a tegnapi gödröcske? Ekkortól datálható új érzékelésemmel együtt sugallatot is kaptam.

Küldetéstudattal ajándékozott meg a Gondviselő. Bizonyosságom még nem volt misszióm pontos célját illetően, de létezése felől nem volt kétségem. Új tapasztalásoknak immár nem voltam híján, „elérkezett az építés ideje”.