A túlélés törvénye, avagy a finn egészségügy belülről

A Wikipédia és a Webdoktor segítségével már kihordtál két ebolát is, mire finn orvos látott? Nem csodálkozom! Az a benyomásom olykor, hogy a finn egészségügyben dolgozók nem is professzionális orvosok és nővérek, hanem egy észt, orosz és pakisztáni művészekből álló színházi társulat tagjai, akik bármilyen panaszra antibiotikumot írnak a páciensnek…

A százéves Finnországban mindenki tartogat egy jó történetet az államilag dotált finn egészségügyben dolgozó orvosokról, akik nehezen elérhetők, habozók, körülményesek, felületesek, és sokszor mintha nem tudnák vagy nem akarnák gyógyítani a bajt, és mintha arra játszanának, hogy az idő majd megteszi jótékony hatását. Az eredményességre nem lehet panasz, elvégre még élünk, nem igaz?…

Gyanús piros pöttyök a gyereken? Nyugtalanító anyajegyek az alkaron? Fullasztó, száraz köhögés? Hirtelen fellépő ízületi fájdalom? Kisebb aranyér? Húgyúti fertőzés? Drága barátom, ezért nem kell rögtön orvoshoz szaladni!

Ezek a tünetek napokon belül úgyis elmúlnak! Ha az illető mégis kötné az ebet a karóhoz, kaphat időpontot – egy nővérhez, aki képes megállapítani, hogy orvos-kompatibilis-e a nyavalya, vagy csak szimpla hiszti. A nővérke aztán továbbküld minket egy orvoshoz vagy haza, pár jótanáccsal. A gyerekem szerencsére nem volt beteges, de egy komplett Guardian-cikk önti a mérgét az olvasóra a finn egészségügy áldatlan állapotáról…

Néhány szerencsésnek mégis sikerült időpontot kapnia, például úgy, hogy előjegyzés nélkül egyszerűen besétál az orvosi rendelőbe és vár. Ilyenkor a műsor minden percét ki kell élvezni, mert abból nem lesz sok. A rendelőintézetben egy lélek sincs. Az orvosnak maszkírozott színészek kényelmes léptekkel járkálnak a folyosókon, olykor nyomtatványokat és kávésbögrét is cipelnek. A várakozás így is másfél órásra duzzad. Az orvosi ajtó mögött egy férfi öblösen hahotázik. Ezt hallva a magyar felbátorodik, óvatosan kopogtat majd résnyire nyitja az ajtót. Ez itt nem szokás, de mi, ugyebár, máshol szocializálódtunk. A nővér azonnal kimegy, a jó húsban lévő bangladesi-indiai kinézetű doktor rám köszön.

– Jó napot, doktor úr! Elnézést, hogy zavarok. Már egy ideje itt várok kint, 10 órakor jelentkeztem be a recepción.
– Á, kint várt? Nahát, nem is láttam, hogy van páciensem. Mi a panasza?
– Van egy daganat a fülcimpám alatt, ami nyomásra fáj. Ráadásul a torkom is fáj és köhögök.
Az orvos pár pillantást vet a fülcimpára, belenéz a torokba. Lendületesen a számítógép felé fordul, pár gombnyomás után egy nyomtatott lapot nyom a kezembe.
– Ezt az antibiotikumot váltsa ki. A viszontlátásra!
– De mégis, meg tudná mondani, hogy mi a bajom?
– Semmi komoly, hamar elmúlik! Viszlát.
Mértem, 57 másodperc volt.

Természetesen túloztam a vicc kedvéért, de nem nagyon. Inkább csúsztattam. Mindezt úgy, hogy tudom, vannak rendes orvosok és hülye, követelőző szimulánsok is. Ráadásul nem muszáj az állami egészségügyi-színházba menni, vannak igazi orvosok is. Igaz, őket a magánrendelőkben, mint amilyen a Mehiläinen vagy gyerekeknél a Pikkujätti, kell keresni.