Anya, képzeld el, bírtam futni!
Szerencsésnek érzem magunkat abból a szempontból, hogy csak egy hetet vártunk, amikor megkaptam az ominózus telefont: Benőnek van egy donor szív, egy órán belül menjünk a kórházba. Emlékszem rá, hogy a munkahelyemen kiesett minden a kezemből és annyit mondtam: nekem most rohannom kell!
„Miután beértünk, közölték velünk, hogy még várni kell, hiszen le kell futtatni pár vizsgálatot, hogy minden rendben legyen. Pattanásig nőtt bennem a feszültség, déltől már készen álltunk az operációra, este nyolc órakor kísértem a műtő ajtajáig. Míg vártam, láttam, hogy jön egy ember, kezében azzal a bizonyos dobozzal, és benne a szív, amitől új életet remélhettünk. Nem tudom szavakkal kifejezni azt az érzést, annyira megrázó volt.
Hajnali fél kettőkor Prodán doktor lejött hozzám a váróba és csak annyit mondott: » minden rendben, bent van a szív, most már csak egy kis támogatás kell neki«! Én akkor megszólalni sem tudtam, a doktor úr megölelt, én meg csak zokogtam…
Kimondhatatlanul boldog voltam, hogy sikerült, ennek ellenére szíven ütött, amikor egy illető nekem szegezte a kérdést: gondoltam-e arra, hogy Beni azért él, mert valaki meghalt?! Sajnos ez a tragédia akkor is bekövetkezett volna az illetővel, ha nincs a beteg fiam.
A betegség ideje alatt, néha cseréltem volna vele, hogy engem szurkáljanak, nem akartam, hogy gyerekként ennyi rosszat megéljen. Fogalmam sem volt ez az egész mivel fog járni: rengeteg vizsgálat, megszámlálhatatlan mennyiségű vérvétel és injekció, néha lelkiismeret furdalásom volt annak ellenére, hogy tudtam jól, számára csak ez az egy út létezik a gyógyulás felé. Bár ő soha nem ellenkezett, mindig azt csinálta, amit mondtak, egy szó nélkül. Nagyon büszke vagyok rá, ő az én KIS HŐSÖM…
Ma már csak tízhetente járunk kontroll vizsgálatokra, élvezi, hogy nem beteg, és mikor első nap hazajött az iskolából boldogan újságolta: Anya, képzeld el, bírtam futni!”
