Canossa 14
Kilátástalanul
Az ünnepek a szorongás jegyében teltek. Ekkorra annyira legyengültem, hogy a barátaink által szervezett, hagyományos pilisi Napforduló ünnepen már csak párom képviselte kéttagú családunkat. A 24-ei Mennyből az Angyal hallgatása közben a kompozíció jelentése némiképp új értelmet nyert. Az újévet egy másik közeli barátunknál, nagyobb társaságban töltöttük, de akkor már jószerivel hálni járt belém a lélek.
Ma is előttem van, amikor a házigazdát félrehívtam a konszolidáltan vigadozó társaságból, s a lelkére kötöttem, ha nem sikerülne túlélnem ezt a tortúrát, tegye meg, hogy barátnőmmel továbbviszi azt a közel két évtizede működő művészeti projektet, amely kapcsán néhány éve összebarátkoztunk. Summa summarum nem érhetett az a vád, hogy kilátásaimat illetően elbizakodott vagyok.
DokiGyuri bátyám jóvoltából 2007 januárjának első munkanapján egy budai kórház belgyógyászati osztályán elkezdődött kivizsgálásom. Miután párom befuvarozott a kórházba, a parkolóból még magam cibáltam a kézipoggyászom az épületbe. Ő előttem haladt a korábban említett csodalámpával, amely időközben a sebek szagát is szalonképes szintre csillapította. A bejelentkezést követően elhelyezkedtem a kórteremben.
Hamarosan vérvételi szándékkal érkezett egy határozott fellépésű nővér. Jeleztem, hogy pillanatnyilag kórosan vérszegény vagyok, s a főorvos asszony már intézkedett a fennálló hiány pótlásáról. A hölgy ellentmondást nem tűrő hangon utasított, nyújtsam a karom, mert neki erre a hisztire nincs ideje. A béke kedvéért eleget tettem a kérésnek. Néhány perccel később rosszul lettem, előbb megszédültem, majd elsötétült körülöttem a világ.
Mindeddig ismeretlen érzések kavarogtak bennem. Percek múltával szomorúan konstatáltam, hogy elveszítettem látásom közel 70%-át.
