Canossa 15
A velem szemben lévő ágyon tartózkodó srác érzékelhetett valamit a folyamatból, mert hirtelen a karomon éreztem szorítását. Megfogott. Kérdezte, miben segíthet. Arra kértem, kezdeményezzen egy hívást a készülékemről legutóbb hívott számra. Barátnőm köszönés helyett mindjárt egy rövid kérdéssel kezdte a beszélgetést:
– Hogy vagy? Már akartalak hívni. Nem kerteltem: – Drágám, úgy tűnik, megvakultam kicsit. Munka után meglátogatott, és nekifogott annak a kommunikációs küzdelemnek, melyet ettől a pillanattól jó néhány hónapon keresztül kénytelen volt folytatni annak érdekében, hogy még egy ideig elviselhesse a rigolyáimat. Nyugtatott, dédelgetett. Azután kivezetett a mellékhelyiségbe, hogy az akkorra esti gyakorlattá vált emésztő- rendszeri mutatványt bensőséges körülmények között végezhessem el. Másnap reggel értem jött a betegszállító, kerekes székbe ültetett, s ezzel a mozdulattal kezdetét vette részletes kivizsgálásom, melynek keretében még a homloküregemben megtapadt váladéktól is megszabadítottak. A szemészeten nem sok jóval kecsegtettek, de azzal nyugtattak, ha minden kötél szakad, azért ilyen mértékű fogyatékossággal még közel teljes életet élhet az ember.
Fajin! – mondtam magamban, s talán hozzátettem: Egyéb jó tanács akadna?
A minden részletre kiterjedő vizsgálatok finisében egy délelőtt benyitott a kórterembe az osztályt vezető főorvosasszony. Szobatársaimat megkérte, néhány percre hagyjanak minket magunkra. Azután az ágyam szélére ült, mélyen a szemembe nézett és azt mondta, nagyon rossz híre van. A teljes vérképeredmény alapján non-Hodgkin lymphomát diagnosztizált. – Ez biztos? – Sajnos igen. Ekkor válasz helyett, nagyjából akkorát sóhajtottam, mint a Tolkien trilógiabeli Frodó, amikor hosszas kalandtúráját követően megpillantotta Szauron várát.
