Canossa 34
Euforikus visszatérés
Hátrahagyván nyurga kísérőimet, ragyogó napfény és egy ágyam szélén ülve kifliszeletet vajazó ápolónő mosolya fogadott.
– Na mi van, aranyoskám, megéhezett végre? Csak fogyasszon egészséggel! Ne féljen, szívesen etetem én magát estig, míg a műszakom lejár! Szórakoztatóbb feladat, mint azt nézni, amit az utóbbi hetekben művelt!
– Egek! Mit műveltem?
– Na, ne kábítson!
Erre nyilván olyasfajta arcot ölthettem, mint amikor az egyszeri embernek déli ébredés után beszámolnak a kulturált borfogyasztást célzó, baráti légkörű, 3,7 ezrelékes véralkoholszintet eredményező előző éjszaka történéseiről.
– Hűha! Úgy tűnik, maga tényleg nem emlékszik!
–Tényleg.
– Meddig emlékszik?
–?
– Tudja, hol van?
– Szemlátomást egy kórházban
. Ekkor belépett az ajtón egy háromnegyedes fehér köpenyt és nyakában fonendoszkópot viselő középkorú férfi. Az arcvonásai rémlettek valahonnan. Bevallom, én sokat adok az első benyomásokra. Ő határozottan szimpatikus volt. Semmi manír, semmi póz. Az a kiveszőben lévő, klasszikus orvos, akit a legjövedelmezőbb befektetési lehetőségek, a közelgő sítúra, vagy a legdivatosabb luxusautóhoz passzoló öltöny és golfszett beszerzési forrásának felkutatása helyett az osztályán kezelt betegekkel kapcsolatos problémák tesznek gondterheltté.
– Szervusz. Hogy érzed magad? Megnyugtató, mély hangtónus, mintha csak megboldogult drága nagypapámat hallanám, aki egész aktív életét a hívek lelkének ápolására tette fel.
– Tiszteletem. Azt hiszem, egész jól.
– Kis híján elveszítettünk – sóhajtotta, majd az ágyam szélére ült, és halkan megkért forduljak oldalt, lélegezzek mélyeket, s a megfelelő helyekre érve belefülelt fonendoszkópjába.
Miután ezzel végzett, végigtapogatta a nyirokcsomóimat, majd nagy vonalakban felvázolta a helyzetemet, és a lelkemre kötötte, hogy most már ügyeljek az étkezésre és ne tiltakozzak, ha a saját érdekemben megkérnek valamire, mert mihamarabb meg kell erősödnöm ahhoz, hogy folytathassák a kezeléseket.
Azután felállt és azzal köszönt el, hogy hamarosan találkozunk. Amikor becsukta maga mögött az ajtót, a nővérhez fordultam. Ő látva csodálkozó tekintetemet, elébe ment a kérdésnek.
– Hát úgy tűnik, maga tényleg nem túl sok mindenre emlékszik.
Ezután szőrmentén ellátott néhány alapvető információval. Megtudtam, hogy iménti látogatómban az osztályvezető főorvos urat tisztelhetem, majd nagy vonalakban vázolta idekerülésem óta produkált referenciáimat. A rövid beszámolót megnyugtatásképp azzal zárta, hogy igazából sejteni lehetett, nem teljesen vagyok tudatomnál, mert sokszor az évtizedek óta itt dolgozó orvosok és ápolónők is nehezen találtak logikai összefüggéseket cselekedeteim között.
