Canossa 6
Az ispotály rémségei
Az ágyhoz kötöttség mint élethelyzet feldolgozhatatlannak tűnt az első időkben. Életem korábbi éveit folytonos tüsténkedéssel töl- töttem. Gyermekkorom óta hajtott a megismerés vágya, még sosem tudtam tetten érni magamat azon, hogy unatkozom. Folyton a határok tágításán, a pillanatokban rejlő távlatokon agyaltam.
Tele voltam tervekkel. Erre, most itt hevertem kiszolgáltatottan, naphosszat a kórterem többi lakójának és azok látogatóinak trécselését hallgatva. Hétköznapokon a vizitek utáni időszak mindig kellemes pillanatokat kínált. Ekkor érkeztek a derűtől sugárzó gyógytornászhölgyek, akik fiatalos optimizmussal próbálták mozgásra bírni a meggyötört testeket. Napról napra apró örömök értek, szemmel látható volt a fejlődés. A műtött térdem hétfőn még csak fél arasznyira tudtam mozdítani, de a szorgalom péntekre látványos eredményt produkált: hurrá, már majdnem egy arasz a távolság!
A testépítés rendre beindította az anyagcserét. Ilyenkor, hirtelen felindulásból az előző epizódban már vázolt rutin végrehajtása következett. Felülés az ágyban, az éjjeliszekrény alsó traktusában tárolt tisztasági csomag előhalászása, felkászálódás, ágy végében tárolt járókeret megragadása, indulás. A feladat sikeres teljesítését követően hozzáfogtam az olvasáshoz, de mire éppen belemélyedhettem volna, a betegtársak tetszőleges számú csoportja visszaérkezett a bejárat előtti teraszon folyó, láncdohányzással egybekötött társadalmi életből és a kint hallottak megvitatásába kezdett. Az általuk felvetett, főként nyomasztóan összetett egészségügyi problémákat taglaló történetek ugyan jelentős szellemi izgalmakat nem kínáltak, de ahhoz elegendőnek bizonyultak, hogy rendre megzavarjanak. Ilyenkor discmant ragadtam és lecsukott szemmel megpróbáltam elvonatkoztatni.
