Canossa 5
A műtétet követően az egyik nagyon kedves nővér, az előző epizódban már említett meg figyelő kórterem egyik nagy felületű ablaka melletti, déli fekvésű ágyában helyezett el, ahol az amúgy szerény hatásfokú árnyékolástechnika alkalmazásáról is „megfeledkezett”. Inni, a beavatkozást követően, órákon keresztül nem kaptam, miközben konok rendszerességgel fenyegettek, amennyiben hamarosan nem produkálok vizeletet, kanült helyeznek a hímtagomba. Az utolsó felszólítást követő percekben megérkezett barátnőm, aki azonnal megitatott, majd megnyitotta a mosdó vízcsapját.
Azért a refexek még működtek. Ekkor belépett a kedves nővér és elégedetten konstatálta az eredményt. Másnap a zsúfolt kórtermek egyikében kerültem elhelyezésre, ahol a tőlem nagyjából két arasznyi távolságban lévő szomszédos ágyon fekvő MRSA-fertőzöttől6 én is elkaptam a betegséget. Ezzel csak jóval később, járóképességem visszanyerését követően szembesültem, amikor egy kötözés alkalmával, várakozás közben megpillantottam néhány óvatlanul a helyiségben felejtett kórlap tetején a sajátomat, melyen nagyméretű, piros betűkkel ez állt: MRSA. Mindez a helyszűke és a sebek kitakarásával járó hosszas vizitek is- meretében utólag nem meglepő.
A beavatkozást követő héten gyógytornászok segítségével kezdetét vette a rehabilitáció. A gyakorlatokat kezdetben az ágyban végeztem, majd két hét elteltével megpróbáltak lábra állítani. Ez részben sikerült, de sajnos a műtött végtagra még mankó segítségével sem tudtam ráállni. Ebből adódóan járókeret segítségével közlekedtem. A székeléssel járó toalett látogatásokat – a nehézkes közlekedés és az említett, igen körülményesen végrehajtható higiéniás rutinfeladatok miatt – gondos előrelátással kellett megterveznem. Nem tudtam kibékülni a helyzettel…
