Canossa 3
Hátrahagyván az első beavatkozás helyszínét, útközben nagyjából összeszámoltam, összességében mennyi időt töltöttem várakozással ortopéd sebészemmel folytatott munkakapcsolatunk néhány hónapja folyamán. A rövid kalkulus közel két hétnél tartott, amikor meglékelt sípcsontommal megérkeztem oda, ahol azután igazán ellátták a bajomat. Ezt megelőzően alternatív megoldás gyanánt előbb meglátogattam egy kínai származású orvos angyalföldi rendelőjét, ahol heti rendszerességgel akupunktúrás kezelésben részesültem. Ezzel párhuzamosan baráti ajánlásra eljutottam egy kiemelt intézet orvosigazgatójához, aki leleteim és lábam megtekintése után a szeptikus csontsebészeti osztály vezetőjéhez irányított, aki rezignált arccal amputációt java- solt, majd döbbent tekintetemet látva – mintegy opcionális lehetőség gyanánt – egykori egyetemi oktatójához küldött.
Az ajánlás alapján néhány nap múlva felkerestem az illető tanár urat, aki kafkai hangulatú körülmények között, egy festői budai erdőben – architektúrájuk alapján úgy az 1910-es évek táján – szellősen emelt pavilonok egyikében fogadott. Előbb ő is reménytelennek vélte a helyzetet, de egy helyszínen készített röntgenfelvétel megtekintését követően azt mondta, lát esélyt a gyógyulásra. Bevallom, ez a néhány nappal korábbi borzalmas kijelentés után olyan örömteli hírként hatott, hogy hama- rosan elfoglaltam helyemet az osztályon, melynek higiéniás feltételeit jól jellemezte, hogy a 8 ágyas, zsúfolt kórtermekben elhelyezett közel 40 férfiember számára 2 db toalett és 1 db zuhanyzó állt rendelkezésre. A WC használatát megelőzően minden esetben – gumikesztyűt, fertőtlenítőszert, légfrissítőt és egyszer használatos, steril törlőkendőket tartalmazó – tisztasági csomagom segítségével kellett alkalmassá tennem a helyiséget. Bár a mostoha körülmények elborzasztottak, az előzetes reakciók tükrében, szakirányú nexusok híján, nem látván más megoldást, megpróbáltam megbarátkozni a helyzettel.
