Kanossza 18. – Beavatás a kemómágiába

„A roncs arról álmodik, hogy ember lesz.”
ACTUS: Tükör (1990)

A kora tavaszi napfénnyel a remény is visszatér. A korábban említett, sokat sejtető, óvatos gesztusok titkának egy részére is fény derül. Újabb leckét veszek önismeretből, és közben rájövök egy évszázadokon átívelő rejtély összefüggéseire.

A féktelen tejdesszertfogyasztással együtt járó bőséges táplálkozás, valamint az illatos vitaminok jótékony következményeként sikerült annyira felerősödnöm, hogy a fekhelyemtől végre el tudtam jutni a kórteremmel közvetlen kapcsolatban lévő, az ágytól nagyjából 3 méternyi távolságban fekvő vizesblokkig. Ezzel nemcsak kényszerű ágyhoz kötöttségem kényelmetlen velejáróival szakítottam, de az immunterápia folytatása mellett a középdózisú VIM protokoll szerinti kemoterápiás kezelésem is elindult. A titokzatos három betű pontos jelentéséről sajnos nem rendelkezem egzakt ismeretekkel; ellenben pusztán ismeretterjesztési célból a koreográfiáról szívesen beszámolok.

A korábbi epizódokban utaltam arra, hogy a tartós onkológiai kezelések elengedhetetlen tartozéka a branüle. Ez a terapeuta és a páciens számára egyaránt jelentős komfortérzetet eredményez, hiszen az állandó vérkontrollok mellett az intravénás gyógyszerek bejuttatását is megkönnyíti. A kezelés mindig vénatisztító injekcióval indul, és azzal is végződik. A terápia amellett, hogy rendkívül szigorú szabályokhoz kötött, a beteg fizikai tűrőképességéhez is igazodik.

Emlékeim szerint az első kúrám a reggelit követően, a már korábbról ismert szertartásos mozdulatsorral vette kezdetét. Feltárult a kórterem ajtaja, s a folyosó akusztikai környezetéből hallatszó derűs női hang érkezésével azonos időpillanatban megjelent az acélból készült zsúrkocsi, tálcáján egyszer használatos fecskendőkkel, kisebb-nagyobb ampullákkal és nyolc titokzatos palackkal. Így, tiszta tudattal már jól érzékelhetővé vált számomra, hogy itt minden egyes apró, rutinszerű mozdulatban tetten érhető az a precíz tervezettség és szakmai tudás, amely nélkül a gyógyszervegyészeti csúcstechnológia fabatkát sem érne.

Az ajtó becsukódik, a külvilág zajai elhalkulnak, a zsúrkocsi megáll, az ablak melletti sarokból a branüllel szerelt kar oldalára gurul az intelligens infúzió adagoló. A másik alkalmatosság az ágy végében parkol. Az érrendszer ideiglenes bejáratát őrző kupak fölötti rugalmas gézháló felpöndörödik, a zárókupak finoman fölpattan, a két tekintet összetalálkozik. Részemről egy hosszú beleegyező pillantás. Részéről a hüvelykujj lassú, határozott nyomása a fecskendő végén. Nagyon lassan érkezik a vénatisztító injekció, s vele egy időben a szájüregben megjelenik egy semmihez sem hasonlítható, különös íz. Mire a borzongató ingerből felocsúdok, már az állvány tartókosarában az első, színtelen anyagot tartalmazó 500 milliliteres flaska, az infúzió végpontja eléri az imént kitisztított bejáratot, néhány akkurátus billentyűkombináció a tasztatúrán, halk csipogás, a digitális kijelzőn elindul a számláló, és némi hordozóoldat kíséretében elindul a hányinger mérséklése céljából alkalmazott Zofran. Ezzel egy időben fejhallgató fel, zene indul. A jól ismert lemez a végéhez közeledik, amikor betolakszik egy sípoló szignál a sűrű szövésű hangképbe. Kiürült az első üveg.

Az ajtó nyílik, az üres palack a tálca jobb oldalára kerül, s a másik kéz már a bal oldali sor következő színtelen folyadékot tartalmazó üvegét helyezi az adagolóba. Útjára indul a kompozíció második fontos eleme, a Holoxan, és vele a következő korong is pörögni kezd a lejátszómban. Megint a sípoló szignál zökkent ki a műélvezetből. Palackcsere, újabb mosóoldat. Szignál, és megtörve az áttetsző oldatok monoton egyhangúságát, a titokzatos, alkonyati tónusú azúrkék színű, részecskéktől mentes, steril, vizes injekciós varázsoldat, a Novantrone érkezik. Ellensúlyozandó a tagadhatatlanul technokrata hangulatot, a villanyalapú pszichedéliát egy tisztán akusztikus hangszerelésű albumra cserélem. Kell a kompenzáció, szinte érzem, ahogy sejtről sejtre halad előre a gyilkos kórt pusztító cybersereg. Átértelmeződnek a szinte hungarikumnak tekinthető, folytonosan a megoldásra összpontosítva hunyorgó televíziós távgyógyító elhíresült szavai: „Érzi-e már, hogy javul?” Pontosan nem tudnám megfogalmazni, mit érzek, de a gyógyulás irodalmi megfogalmazásaiban eddig nem találtam utalást arra, amit most érzek. Kicsit mintha kimelegednék. Közben a vizitek is lezajlanak, és az ebéd is megérkezik, s mire a tápcsatornába juttatom, újra a jól ismert szignál.

A nagy kékséget ismét egy színtelen mosóoldat váltja, s mire lecsurog, az ebéd ízei is gellert kapnak a nyálkahártyán, amikor az első vesevédő után pontosan 240 perccel újra visszatér páros szervünk jó barátja, Mesna – mozgalmi nevén Uromitexan. Elementáris hatása még Eckart Witzigman tucatnyi fogást magában foglaló degusztációs menüjének szofisztikált ízeit is feledtetné. Nem mondanám, hogy az élményanyag az emberi szervezet számára könnyen értelmezhető, de szütyörgésre nincs ideje az ízlelőbimbóknak, mert már csörgedezik a kábelen a nap utolsó hatóanyaga, az Etopozid, levezetésként pedig még két üveg átmosó folyadék. A mitológiai történetekhez és a klasszikus zenei mesterművekhez hasonlóan ezt a nyolcórás terápiás ciklust is a nyitánnyal megegyező motívum, a vénatisztító injekció zárja. A zárókupak a helyére kerül, a rögzítőháló visszapöndörödik, és felszabadul a munkában megfáradt kar.

A vénákba csurgó gyógyszerek kellemetlen mellékhatásait kompenzáló mosóoldat hatékonysága a szájon át bevitt folyadékkal növelhető. Bármily körültekintően tervezzék is a terápiát, a nyolcórás folyamat alatt óhatatlanul okoznak bizonyos kényelmetlenségeket a kiválasztórendszer működésével kapcsolatos teendők. A gyógyulni vágyó hamar elsajátítja, miként tud egy kar segítségével úgy kikászálódni fekhelyéről, és egyik karjával az infúziós állványt maga mellett tolva eljutni az illemhelyig, hogy az ügymenetben ne okozzon fennakadást. Nekem mindezek mellett még egy, számomra cseppet sem megerőltető logisztikai feladatot is meg kellett oldanom, hiszen eközben együttérzésükről biztosító látogatóimat is fogadtam.

A saját érdekemben hozzá kellett szokjak, hogy a protokoll szerves részét képező vesevédő injekció célba juttatása miatt ápolóim kénytelenek négyórás időközönként felkeresni. Talán az addigra népszokássá vált ostoba békétlenkedésnél és nyomasztóan depresszív közhangulatnál egy árnyalatnyival mégis könnyebb megszokni azt, ha az ember az éjszaka közepén és hajnalban a Mesna borzongató ízével a szájában szenderül újra álomba.

A középdózisú VIM protokoll itt még korántsem ér véget. A másnapi menüben a sejtelmesen kék folyadék kivételével gyakorlatilag minden kedves ismerős újra bemutatkozik. Mindössze annyi a differencia, hogy a Novantrone helyére is egy mosófolyadék lép, kissé enyhítvén a Zofran, Holoxan és Etopozid triumvirátusa okozta megterhelést. Eközben a vese védelmezője 240 percenként atomóra pontossággal érkezik. A terápiát záró harmadik napon megismétlődnek az előző nap eseményei.

Talán zárógondolatként a kívülálló számára kicsit meredek lesz a számomra szinte magától értetődő képzettársítás. Bennem e három napos intravénás kúra során szerzett élményanyag és az ezzel összefüggő szakmai munka egy hat évszázaddal korábban Theophrast von Hohenheimként anyakönyvezett ezoterikus bölcselővel kapcsolatos olvasmányaimat idézte fel. A természettudósként, csillagjósként és alkimistaként egyaránt ismert, később Paracelsus nevet felvett svájci illetőségű úriember kontinentális hírnévre orvosként tett szert. Orvoslását négy alappillérre helyezte, melyek közül az egyik legfontosabbnak a gyógyító jellemét tekintette, miként a kezelésemet felvállaló orvoscsoport és a velük szimbiózisban dolgozó ápolók is.

Minderre akkor döbbentem rá, amikor kellően felerősödvén először tettem néhány méteres sétát a kórtermen kívüli világba, és a folyosón megpillantottam egy fotókból összemontírozott tablót, melyen egyetlen sor olvasható: „Ép lélekkel orvosnak lenni.”

Ekkor hittem el először, hogy tényleg meggyógyulhatok…

https://vizit.blog.hu/2009/10/21/kanossza_18_beavatas_a_kemo_magiaba