Képesek leszünk-e egészséget építeni?
Bogár László közismert jelensége a hazai közéletnek. Számtalan rajongója akad, de sokan ítélik komolytalannak is munkásságát.Személye és azonnal felismerhető stílusa megkerülhetetlen része a magyar politikának. Néhány nappal ezelőtti, Magyar Hírlapban megjelent publikációjában néhány érdekes összefüggésre mutat rá az itthoni egészségügyi mutatók romlása és a hagyományos közösségek felbomlása között.
Az Eurostat egyik legutóbbi kiadványa, amely a tagországok halálozási mutatóit elemzi, két fontos halálozási kategóriát vizsgált, az egyik a „kezelhető” betegségekben elhunytak aránya, a másik a „megelőzhető” betegségekben elhunytaké
Az első olyan betegségeket tartalmaz, amelyekbe az európai egészségi viszonyok, lehetőségek alapján már nem kellene belehalni, a második pedig olyanokat, amelyek az életmód megfelelő átalakításával megelőzhetők vagy szűrővizsgálatokkal korai fázisban felderíthetők lennének, így a halálozási arány kisebb lehetne.
A kezelhető betegségek esetében az ötödik legrosszabb helyen állunk, a megelőzhető betegségeknél pedig a legrosszabbak vagyunk ugyan, de az is igaz, hogy az elmúlt évtized folyamán Magyarország tudta leginkább javítani e mutatóit.
Egy társadalom halálozási rátáinak alakulását az egészségügyi rendszer csak részben – és nemzetközi egyetértés szerint kisebb részben – képes csökkenteni. A meghatározó elemcsoportot a legszélesebb értelemben vett társadalmi összefüggések alkotják. Ezért van az, hogy vannak olyan országok, amelyek anyagi értelemben kifejezetten szegények, így az egészségügyi rendszerük is igen szerény lehetőségekkel rendelkezik, mégis kifejezetten jó egészségmutatóik vannak. És fordítva, vannak olyan országok, amelyek az anyagi lehetőségeikhez képes gyengébb egészségmutatókkal rendelkeznek.
Az első kategóriában szinte kizárólag ázsiai országokat találunk, ahol a hagyományos közösségek lelki, erkölcsi, szellemi szeretetkötelékei rendkívül erősek. A másik csoportba viszont olyan országok tartoznak, amelyek anyagi lehetőségeikhez mérten inkább alulteljesítenek, ilyen például az Egyesült Államok, ahol az egy főre eső egészségre fordított kiadások a legmagasabbak a világon, egészségmutatóit illetően viszont legfeljebb a harmincadik helyen áll az ország. És hát sajnos a legtöbb kelet- és közép-európai ország, köztük hazánk is inkább ebbe a kategóriába tartozik, ha nem is olyan kirívó mértékben, mint Amerika.
Különös történelmi paradoxon, hogy 1945 és 1970 között, amikor pedig a társadalmi feltételek nem igazán voltak optimálisak, jelentős mértékben voltunk képesek csökkenteni a halálozási mutatóinkat, és javult az általános egészségi állapotunk.
Ezzel szemben viszont 1970 és 1995 között, amikor – látszólag legalábbis – sokkal kedvezőbb irányba fordult az ország sorsa, összességében is legfeljebb stagnált az általános egészségi állapotunk, ezen belül azonban a férfiaké kifejezetten és drámai mértékben romlott.
Az okok bonyolult szövedékét kellene felfejtenünk ahhoz, hogy megértsük mindezt, de az elmúlt évtizedek elemzései alapján nagyjából a következő kép bontakozik ki. Egy társadalom két alapvető módon képes folyamatosan javítani általános egészségviszonyait. Az egyik a tradicionális út, vagyis a hagyományos közösségek összetartó ereje, a másik a modernitás útja, vagyis az anyagi gazdagság és a modern egészségügy szervezeti és intézményi szintjének emelése.
Bármilyen különös, de az 1945 és 1970 közötti, nemzetközileg is figyelemre méltó egészségiszint-emelkedésünk főként arra vezethető vissza, hogy a társadalmi, gazdasági politikai megpróbáltatások még erősebbé tették a hagyományos szeretetközösségek összetartó erejét, és az anyagi viszonyok javulása a háború utáni nagyon alacsony szintről igen látványos volt. A következő negyed évszázad során sokkal emberségesebb viszonyok uralkodtak a felszínen, ám a mélyben éppen ellentétes mozgások mentek végbe. Katasztrofális gyorsasággal romlott a hagyományos szeretetközösségek összetartó ereje, és a hetvenes évek második felétől a Bokros-csomag mélypontjáig bezárólag, tehát éppen húsz éven át a magyar társadalom vesztes többségének anyagi helyzete nemhogy nem javult, de inkább romlott. Még akkor is, ha a magukat túlnyerő, a szuperelitbe tartozók hivalkodó gazdagodása a látványtechnikai felszínen ennek az ellenkezőjét mutatja.
Az általános egészségi állapotunk stagnálása, a férfiak esetében egyértelmű romlása tehát arra vezethető vissza, hogy mindkét döntő dimenzióban drámai romlás ment végbe, és ennek az eredője az a süllyedés, amit azóta, de különösen az elmúlt évtized során próbálunk ugyan visszafordítani, ám ehhez most már szinte emberfeletti energiákra van szükség. Ha az elmúlt hetvenöt évet a születéskor várható élettartam alapján vizsgáljuk, pontosan megmutatkozik előttünk a történelmi dráma.
A születéskor várható élettartam 1945 és 1970 között tizennégy évvel nőtt, a következő negyedszázad során viszont nulla (!) évvel. A Bokros-csomag idején ugyanúgy hetven év volt, mint 1970-ben. Az elmúlt huszonöt év során újra volt ugyan hatévnyi növekedés, de még ha sikerül is 2045-ig újabb nyolc év javulást elérni, akkor is csupán annyi történik, hogy az első huszonöt évnyi javulást csak hetvenöt év során sikerül reprodukálni.
A feladat adott: képesek leszünk-e egészséget építeni? Az ember csak akkor képes valamit megvalósítani, ha először a lelkében felépül a képe mindannak, amire törekszik. Érdemes azon is eltöprengeni, hogy aki épít, az szakrális tettet hajt végre, hiszen éppé, egésszé a lét-teljesség teszi a világot. Az előttünk álló újabb negyedszázad megmutatja majd, hogy lelki, erkölcsi, szellemi energiáink elégségesek lesznek-e ehhez a történelmi fordulathoz. Ennek egyik módfelett reménykeltő jele lehet az is, hogy ebben az igen zaklatott évben az első hét hónap során jelentősen csökkent a halálozások, és nőtt a születések száma. Talán valóban sikerülhet egészséget építeni.
