Blog

„A roncs arról álmodik, hogy ember lesz.”
ACTUS: Tükör (1990)

A kora tavaszi napfénnyel a remény is visszatér. A korábban említett, sokat sejtető, óvatos gesztusok titkának egy részére is fény derül. Újabb leckét veszek önismeretből, és közben rájövök egy évszázadokon átívelő rejtély összefüggéseire.

Tisztelt Olvasók!

Fordulóponthoz érkeztünk.

Ebben az epizódban még mindig két szálon halad a történet, de végre elérkezik a régen várt pozitív áttörés. Teljes gyógyulásról ugyan még több okból is korai beszélni, de legalább felragyog a reménysugár.

Az első sugárkezelést követően megszakadt a kapcsolatom a külvilággal. Egykedvűen fogadtam, hogy operált lábszáram visszanyerte eredeti térfogatát, képtelen voltam értékelni a kétágyas kórterem kényelmét, a vizesblokk, a folyosók makulátlan tisztaságát. A nővérek kedvességére kifejezetten barátságtalanul reagáltam. Még sokat tapasztalt orvosaim többsége is értetlenül állt mizantrópiám előtt.

Az első kemoterápiás kezelést követő közel két hétnyi intervallumot emlékezetem egybemosódó napszakok és a tudatalatti katakombáiba süllyesztett események kusza halmazaként rögzítette. Bevallom, a történtek rekonstruálásában az időközben elsajátított koncentrációs technikák mellett pótolhatatlan segítségemre voltak korabeli ápolóim és látogatóim beszámolói.

Az előző epizódban említett sebészeti beavatkozás fáradalmainak hála, végre sikerült eljutnom a szendergésen túli alvásszakaszokig is. Ez az átmeneti képesség hosszú hónapok után egy meglepően kellemetlen álommal ajándékozott meg. Másnap mély, sötét és kilátástalan víziók emlékfoszlányaival a fejemben ébredtem.

A karácsonyi ünnepek a szorongás jegyében teltek. Ekkorra annyira legyengültem, hogy a  barátaink által szervezett hagyományos pilisi Napforduló-ünnepen már csak párom képviselte kéttagú családunkat. A 24-ei  „Mennyből az Angyal” című kompozíció jelentése némiképp új értelmet nyert. Az új évet egy másik közeli barátunknál, nagyobb társaságban töltöttük, de akkor már jószerivel hálni járt belém a lélek.

Néhány éve – jelentős túlsúllyal küzdve – még eszembe nem jutott volna, hogy egy napon milyen furcsa lesz szembesülni azzal, hogy a cipőim és az alsó ruházatom kivételével gyakorlatilag minden ruhadarabomból kifogytam. Lehet, most megbecstelenítem a fitnesz bálványimádók oltárát, de számomra ebben az időszakban mégis meglepően kellemetlen volt, amikor kiestem a nadrágjaimból.

A korábbi tapasztalatok sajátos cáfolatát adták, a „jobb félni, mint megijedni” alapvetésnek. Távozóban a budai erdő pavilonjaiból, azon töprengtem, vajon most mitévő legyek? A lábszáram még mindig ugyanolyan duzzadt, mint az első beavatkozást megelőzően. A dunsztkötés ugyan friss, és már a cseréhez szükséges szakmai fogásokat is elsajátítottam, de felhalmozott kötszerkészletem véges, és könnyen belátható, hogy ez a helyzet nem sok perspektívával kecsegtet.

A drámai helyzet fokozódik. Időközben sikerül végre lábra állni, így lehetővé válik, hogy a szabadban étkezzek. Ekkor kell szembesülnöm azzal, hogy eddig nem csupán az orrfacsaró szaghatások gátoltak a táplálkozásban. A titokra még nem derül fény, de a hatodik érzékem azt súgja, a biztonság kedvéért jobb, ha továbbállok.

Átértékelődnek az élettér, a higiénia és a komfort fogalmai. Az étkezésnél csak az elalvás megy nehezebben. Sikerül felállni, majd járókerettel közlekedni is. Egy este azután megérkezik a jótevő, de ez csak a betegekből vált ki szimpátiát. 

A második műtétre és a beavatkozást követő rehabilitációra túlzás nélkül pokolinak nevezhető körülmények között került sor. Egyik harcedzett barátom utóbb bevallotta, hogy a látogatását követően rátört sírás után negyedórát kellett az indulásra kész állapotig várakoznia autójában.

Hátrahagyván az első beavatkozás helyszínét, útközben nagyjából összeszámoltam, hogy összességében mennyi időt töltöttem várakozással ortopéd sebészemmel folytatott munkakapcsolatunk néhány hónapja folyamán. A rövid kalkulus már közel két hétnél tartott, amikor meglékelt sípcsontommal megérkeztem oda, ahol azután igazán ellátták a bajomat.

A testi fájdalom fogalomköre már önmagában bizarr téma. Alaphelyzetben az ember, még bizalmas beszélgetésekben is csupán az érintett testtájat jelöli meg, és vérmérséklettől függően hozzákapcsol egy jelzőt. Amikor igazán elkezdett fájni a sípcsontom, azt gondoltam, nem létezik annál kínzóbb érzés, mint erre a fájdalomra ébredni. Akkor még históriám elején jártam…